Nálam az elmúlt napok nosztalgikus hangulatban teltek, miközben az országot az újranyitás tartja izgalomban, én kihasználom ezt a pár napos évfordulót, hogy magamra figyeljek, elcsodálkozzak, hogy mi minden történt velem egy év alatt.
Tavasz eleje óta egy új életformát kell megismernem, megtanulnom. Másik szemszögből nézem a világot, tanulom befogadni a néha egymásnak ellentmondó érzéseket, tanulok készen állni, figyelni, adni-adni mindig!
A gyerekvállalást mindig nagy feladatnak és elkötelezettségnek láttam. Sok szülővel, családdal találkoztam óvónői éveim alatt, igyekeztem elismerni, bátorítani, segíteni őket, miközben inspirálódtam és tanultam tőlük. A táncházakon és a Babusgató foglalkozáson mindig elvarázsolt a gyerek-felnőtt egymásra hangolódás, a közösen létrehozott játékhelyzet. Vágytam is rá és tartottam is tőle, mert ismerem a szülőséggel járó kihívásokat.
Számítottam rá, hogy lesz fáradtság és kétségbeesés, fájdalom és katarzis, hogy labilis leszek mégis a „belső hangra” kell figyelnem. Tudtam, hogy a jövevény habitusa a kezdetektől meghatározza a kapcsolódásunkat. Tanultam, hogy az első időszak hektikus lehet, a család újraformálódásával jár. Készültem rá, hogy a szoptatás olykor közös sírásba torkollik.
Hogy mégis ennyire motiváló az anyuka lettem szupererő, arra nem is számítottam!
